Harcos Gergely: A tanítvány levele

      Most, hogy, megfáradva, újra találkoztunk, azt hiszem, szólnom kell Hozzád. El kell mondanom, hogy egyetlen pillanat műve volt, hogy Beléd szerettem, egyetlen pillanat remegésébe sűrült egész további életünk. Nem sejthettem és nem is kellett elgondolkoznom azon, hogy a látszat varázsa nehezül rám akkor, és csakis ettől a varázstól nem tudok szabadulni. De miért is menekültem volna el, amikor végre először tudni véltem, merre kell az igazat keresnem? Illatokat, színeket, hangokat társítottam Hozzád, felöltöztettelek, meséltem akkor is, amikor távol voltál: szolgáltalak és uralkodtam Fölötted. Sok időt töltöttünk együtt, de lehetett volna még több, egész életnyi is: az is csak annak a legelső pillanatnak a kitágítása lett volna.
      A bódulatból akkor keltem fel, amikor ráébresztettél, hogy Te nem így gondolod: kedves és szép érzés fűz hozzám, órák, napok, hónapok, de semmiképpen sem folyamatos jelen. A lelkemet lásd, mondtad, földi úton, lassan kerülj közelebb, és ne azt csodáld, amit én sem ismerek. Ha nem szólsz rám, talán még most is álmodom; abban az első pillanatban lebegnék most is, örök lenne a látszat varázsa, a látszat isteni varázsa. Azzal, hogy felnyitottad a szemem, az időt is újraindítottad. Most már csak úgy hívom: az a régi pillanat.
      Gyorsan rá is vágtad, lehetnénk barátok, és én sírtam, sírtam, hosszan, szűnni nem akaróan sírtam, és nem értetted, hogy nem Téged siratlak, aki ott álltál mellettem ugyanúgy, mint máskor, még a nyakamat is átfogtad; hanem isteni mivoltomat vesztettem el, az időtlenség érzetét. És utána barátok lettünk - könnyen, hiszen semmit sem tudtunk egymásról. Könnyen teltek az órák, napok, hónapok: sokezerszer sokezer pillanat. Figyeltem Rád, csodáltalak, és lassan, lassan, földi úton tanultalak. Jó tanítvány voltam. Csak az fáj, hogy az maradt meg Belőled, amit megtanultam.

1994. február 5.