Feléd nyújtom mindazt, amim volt
a lelket, amitől életre keltek a tárgyak
anyukám melegét, amikor ott ült az ágyam
szélén, hogy mesébe fogjon végre és alvásra
térjek, az első könnyeket, hogy hiába vártam
a csengős mozdonyt, nem lehetett: megmaradt árva
az üveg mögött, csak búsan pislákolt utánam.
Feléd nyújtom mindazt, amim volt
a büszke, vad erőt, amely hódítani vágyott
a tenger kincseit, amit az elsüllyedt város
romja őrzött nekem, feléd az ostoba álmos
éjszakákat, hogy feledjem már, ne kelljen
látnom az őrjítő nappali átkot, sár a ruhámon
nyomot ne hagyjon: jó maradjak, a jó csodát hoz.
Feléd nyújtom mindazt, amim volt
a megfáradt, bölcs tudást, amit az idő ráncba
szedett, az öreg reszkető kezet, puha párna
ami óvta arcodat a párás, viharárnyas
nyári éjjeleken, eloldom a kételyt, társa
lett mára hitemnek, hű barátja, lassú táncra
hívlak: átadom magam az örök megnyugvásnak.
|