Harcos Gergely: Levél a barátnőhöz
Drága Barátnőm,
levelével -mint mindig- igen nagy örömet szerzett, és röstelkedem, hogy már régóta nem írtam Önnek. Az utóbbi időben sok kérdést tett fel nekem, és rögtön szabadkozott is, hogy e kérdések nagy részét valószínűleg saját Magának kell megválaszolnia. Én ezért nem is próbálkozom azzal, hogy kétségeire gyógyírt adjak; az ok igazából más - úgy érzem, ezek a kétségek nemhogy nem találhatnak megnyugvásra, hanem éppen azt jelzik, hogy Önnél még helyesen működik az a finom műszer, amely a legtöbb embernél már annyira eldurvult, hogy a legnagyobb földrengésre sem lenne képes kimozdulni. A finom műszer nem azonos a testtel, a lélekkel vagy a szellemmel, amely sokszor bajba sodor minket; sokkal inkább arra az eredendően meglévő igényre gondolok, amely testi, lelki és szellemi mozgásaink irányítására és rendszeres felülbírálására késztet bennünket. Ebből a szemszögből nézve éppen a feltett kérdések -és nem a rájuk adott válaszok- az érdekesek számunkra, hiszen ezek figyelmeztetnek minket lépten-nyomon arra, hogy életünknek esetleg valódi értéke és értelme van, amelyért felelősséggel tartozunk. Talán meg fog lepődni, de mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy Önnél a lényeget illetően minden a legnagyobb rendben van, és a kisebb-nagyobb gubancok akkor bukkannak fel, amikor érzéseit és szemléletét a mindennapi életbe próbálja beilleszteni. Azt hiszem, ezen úgy lehetne segíteni, ha érzéseibe egy kicsit több tudatosságot vinne: ha pontosan megfogalmazná, hogy mikor mire és miért van szüksége. Amennyire ezt az érdekes világot és a benne való létezést ismerem, valahogy mindig azok a dolgok keresnek fel bennünket, amelyekre alaposan fel vagyunk készülve - legyen az kristályosodás a sóbányáinkban, vihar a tengeren, érett gyümölcs a fáról vagy egyszerűen csak kősziklaszerű szemlélődés. Ne feledkezzék meg arról, hogy szabad ember, mert azt gondolhat és érezhet, amit akar, sőt Ön akaratával még szabadon is élhet.
Ha mint kisgyerek megkérdezi, hogy mi az a végtelen, és fél tőle, mert mindent, amiről eddig tudomása volt, a kezébe tudott venni vagy képzeletbeli óriás karjaival át tudott ölelni, márpedig a végtelen éppen olyasvalamit jelent, ami nem érhető át, nem kezdődhet vagy nem fejeződhet be, amit kis életünkbe vagy életterünkbe nem tudunk beszorítani, valami, amit nem tudunk szánkba venni, megrágni, zsebre vágni, eljátszani, akkor, kedves Barátnőm, nem jut-e eszébe, hogy nem a valóságtól rettentünk meg, hanem attól, hogy akárcsak egy szikrányi gondolatot is alkothatunk a valóságról, hogy dolgunkat megkönnyítendő olyan fogalmakat teremthetünk, amelyek, ha beszélünk róluk, tárgyként viselkednek, úgymint az asztal vagy a szék, de valójában csak tulajdonságokat fejeznek ki; azt is mondhatnánk, ő az a valami, ami kizárólag ezzel vagy azzal a tulajdonsággal rendelkezik, mint például a végtelen az, aminek nincsen vége, az elképzelhetetlen az, ami nem képzelhető el, és mindezek után nyelvünk szabadsága révén a szavak, fogalmak eredetéről már meg is feledkezhetünk, és ilyesfajta kérdéseket gyárthatunk, minthogy milyen a végtelen vége vagy milyennek képzeled az elképzelhetetlent. Ezeknél a példáknál persze -szándékosan- rögtön látszik a turpisság, de hasonlóan "bukfences" mondjuk a halál utáni élet felől, Isten létezése felől kérdezni, azokra különféle válaszokat adni, vagy elmerengeni arról, hogy mi lett volna, ha ez és ez nem így történt volna. Mert gondoljunk bele, a halál szó éppen azt az állapotot jelöli -első megközelítésben-, amelynél megszűnünk élni, Isten éppen azt a valamit jelenti, amelyről semmiféle jelet nem szerezhetünk -azaz: Isten a hit tárgya-, a 'mi lett volna, ha...' kérdésben pedig már a volna szónál elakadunk. Ellenvetésként mondhatná valaki, hogy neki a halál szó csak azt az állapotot jelöli, ami után pl. az emberek szemmel láthatóan nem lélegeznek, szívük nem ver tovább, Isten neki a hit tárgyán túl egy ilyen meg olyan valaki - mindenképpen oda lyukadunk ki, ami a 'mi lett volna, ha...' kérdésben teljesen világosan látszik: hogy hatalmas képzelőerővel vagyunk ellátva, és hogy a fantázia sokszor győzedelmeskedik érzékszerveink felett. A fantázia gyökerei természetesen ugyanott keresendők, mint a logikáéi, ti. abban a bizonyos első szikrányi gondolatban, és ha van Teremtő, akkor ez volt az ajándéka számunkra, és ennek cserébe tartozunk felelősséggel. Mindezeket a miért korszak kapcsán írtam Önnek, és remélem, sikerült valamelyest félelmeit is enyhítenem.
Köszönöm még egyszer, hogy írt nekem. Máskor is, gyakran tiszteljen meg bizalmával. Nagyon szépen ír. Maga különös, figyelemreméltó ember. Azt hiszem, szeretem Magát.
Öleli barátja, Gergely
Budapest, 1994. május 27.