Harcos Gergely: |
I. Micsoda fény, micsoda pompa, mennyi ember: a szív megdobban tudni, hogy mind utánam futnak, engem akarnak, és soha nem enyhülő kíváncsiságukkal, vággyal telve engem kutatnak! Lágyan omló csipkeruhámban örök szépség vagyok, titkokkal átszőtt kacér s megfoghatatlan farsangi hölgy; az álarc alatt azonban csak hideg jégcsapra lelsz. |
II. Ugye, hamar meguntad az aranyos, drága ékszert; nem is baj, ez így van jól, kerülj beljebb, ismerd meg ezer arcom mindegyikét: engedd, hogy a századok rég elmerült meséi vezessenek a dohos-piszkos sikátorok keskeny útvesztőiben, nézd meg oszladozó palotáim kétes, omló falait, szemeddel járj be minden kicsi zugot, próbáld ki kecsesen hajló hídjaim törékeny íveit, és figyeld, langyos vizemben hogyan kelnek fürge, pajkos táncra a napfény tündérleányai. |
|
III. Éjjeli Velence. Csendes nesz, borzoló sejtelem, egy-egy csobbanás háborgatja csak álmomat. Sóhajtok. Torcellót siratom. Meddig még? - nem tudom... |
1991. május 17-1993. február 19. |