Harcos Gergely:
Velence énekei


I.

Micsoda fény, micsoda pompa,
mennyi ember: a szív megdobban
tudni, hogy mind utánam futnak,
engem akarnak, és soha nem
enyhülő kíváncsiságukkal,
vággyal telve engem kutatnak!

Lágyan omló csipkeruhámban
örök szépség vagyok, titkokkal
átszőtt kacér s megfoghatatlan
farsangi hölgy; az álarc alatt
azonban csak hideg jégcsapra
lelsz.		                  
II.

Ugye, hamar meguntad az aranyos,
drága ékszert; nem is baj, ez így van jól,
kerülj beljebb, ismerd meg ezer arcom
mindegyikét: engedd, hogy a századok
rég elmerült meséi vezessenek
a dohos-piszkos sikátorok keskeny
útvesztőiben, nézd meg oszladozó
palotáim kétes, omló falait,
szemeddel járj be minden kicsi zugot,
próbáld ki kecsesen hajló hídjaim
törékeny íveit, és figyeld, langyos
vizemben hogyan kelnek fürge, pajkos
táncra a napfény tündérleányai.
III.

Éjjeli Velence.
Csendes nesz, borzoló sejtelem,
egy-egy csobbanás
háborgatja csak
álmomat.

Sóhajtok.
Torcellót siratom.
Meddig még? - nem tudom...

1991. május 17-1993. február 19.